Pécs–Dubrovnik Kerékpártúra 2016
Immáron harmadszor döntöttünk úgy fiatal Barátommal, hogy nyáron valamelyik Horvát tengerparti várost tesszük meg kerékpártúránk úti céljaként. 2014 Senj, 2015 Trogir és idén teljesült a Dubrovniki célpont.
Videós élménybeszámolót itt tudod megnézni:
Olvasd el az élményeinket:
Az előzőekről Zoli írt, de most kiragadtam a kezéből a tollat.
Először talán a bringákról: 7-8 kg súlyú karbon vázas országúti, elöl kompakt, hátul 11-28 sorral.
Az összes csomag egy vázcsőre rögzített táska melybe egy papucs egy rövidnadrág, esőkabát, tisztálkodó szerek tartalék gumi pár éden szelet vitaminok magnézium kalcium stb. férnek bele. Nincs kísérő kocsi, csak a két láb, némi kézpénz, egy mez egy nadrág, amit este kimosunk, jókedv, lelkesedés. Kitartás, egymás segítése, meg ilyenek….
Nosza tehát a döntés tavaly született és a hosszú téli estéken nézegettük a térképeket. Az út mindenképpen Bosznián át, Mostar érintésével ki a tengerig oszt ballra aztán csak egy ugrás a csodás város. A Bosnyákok még nem engedték be a Google autóját így street view nem volt elérhető, nem beszélve arról, hogy a szállások igen csekély százaléka található meg az ismert szállás oldalakon. Tavasszal úgy döntöttünk, hogy egy autós vikendel egybekötve végigjárjuk az útvonalat, keresünk szállásokat. Bizony gyakran előfordul a arra felé, hogy egy szilárd burkolatú út több kilométerét szétbontják és egy zúzalék ágyazaton a kamionok között tologathatod a virsli vékony kerekű bringát. A Húsvéti esőben leautóztunk a célpontig. Összeállítottuk az etapokat, felírtuk a vízvételi helyeket (ez nagyon fontos) hoztunk névjegykártyát a szállásokról.
Ekkor a felkészülés már javában zajlott. Én 2000 kilométert tűztem ki célul magamnak, ami után azt mondhatom mindent megtettem a sikeres befejezésért. Itt a Mecsek tövében emelkedőkben is bővelkedünk így előszeretettel látogattam a hegyet. Az utat 4 szakaszra osztottuk a kevésbé hegyes részeken többet, akár 190 kilométert tekerünk, a hegyes szakaszokon 140-150 kilométernél ne legyen több a napi „adag”. Azt nem írtam le eddig, de sejthető, hogy hazafelé eszünk ágában sem volt tekerni. A feleségek autóján jó helye volt a bringáknak. A június eleji bizonytalan időjárás miatt 22.-re tettük az indulást.
Mikor a szállások már nem voltak lemondhatók és otthon csücsülve elfog a kétség mi lesz ha: defekt, szakadó eső, görcs, baleset stb. Ilyenkor úgy érzi magát az ember, mint egy vizsga előtt, aztán odaadják a feladatot és mindent tudsz csak tekerni kell. Így is volt mediterrán városunkat elhagyva a Drávaszabolcsi határátkelő rozsdásodó menekültek miatt épül barikádjai között hagytuk el az országot. A bevált 500 méter elöl, gyakorlatunkat 1000 méterre növeltük, hiszen a tempó nem volt eszetlenül magas, a szélviszonyok függvényében vízszintes úton a sebességmérő 26-35 km/ó között bóklászott. Nekem az integrált vázcsőre szerelt csomagrögzítővel akadtak műszaki problémák, de úrrá lettünk rajtuk. 30-40 kilométerenként vízvétel (1,5l/fő). A hőmérséklet 28-31 fok, viselhető. Büszkén mondtuk váltáskor mikor mindig volt egy mondatunk a másiknak: Egy nap aztán átmegyünk egy országon. Így is volt, fél ötkor a Sava acélhídján búcsút intettünk Horvátországnak. A szállásunk Gradiska városa mellett egy egyszerű tiszta kis hotelben volt. Megkezdődött a regeneráció a Garmin Edge 4000 kalória mínuszt mutatott, belefért 2 helyi sör rengeteg víz és egy olyan hústál mely egy oroszlánnak is elég lett volna.
Furcsa, hogy itt még dohányoznak az éttermekben!
A 7 órai reggeli és a 8 órás indulás tartható volt. Banja Luka irányába indultunk. Rövidesen permetező esőben síkos utakon nagy forgalomban találtuk magunkat. Hol elállt, hol esett, eső dzseki hamar leizzadsz így elraktuk őket többször elénekeltem „süss fel nap” c. magyar kesergőt és az égiek meghallgattak. Babja Luka Bosznia második legnagyobb városa az Ortodox püspökség székhelye
az Orbász folyó partján helyezkedik el, mely a városból kikerekezve társunk volt a következő 60 kilométeren. Ez a szakasz a sziklák és meredek sokszor függőleges hegyek sziklák közé zárt folyó jobb partjába bevésett (robbantott) út túránk elő szépsége és kihívása.
Gyakorlatilag, ha egy busz jön szemből és téged egy kamion előz (mert ö nem vár) akkor az padka nélküli út szélén a könyököd nincs messze a sziklafaltól. A biztosítás és világítás nélküli alagutakban természetesen a nyakadba csöpög a víz.
Az otthoni kolbászból és a helyi sajtból egy buszmegállóban elfogyasztottuk szerény ebédünket. Megmásztunk pár emelkedőt es a Jajcei hegyek közé érkeztünk, A vízesést nem, de a várat lefotóztuk
Innen Vrbas folyó partján kisebb nagyobb emelkedőkkel tarkított jó minőségű úton céloztuk meg második célpontunka Donji Vakuf városát.
A dehidratációt pár sörrel sok vízzel csillapítottuk. A teljesített etap sikerélményére a Magyar-Portugáll 3:3 még rárakott egy lapáttal. A folyóparti kis motelben hamar felborultunk és talpal az égnek találtuk magunkat.
Másnapi induláskor a reggeli párában a távolból átsejlett annak a hegyvonulatnak a látványanya melynek túloldaláról a folyók már nem a Fekete tenger, hanem az Adria felé veszik az irányt. Hamar letudtuk az első 30-at aztán nekiálltunk az út leghosszabb emelkedőjének 1230 méter magasra vezet az út elején 7-9% néha kienged 3-4%-ig de nyereg nincs benne. Volt energiánk arra is, hogy a kamerát lerakva visszaguruljunk és magunkról videó felvételeket készítsünk. 33 C volt mikor nekiálltunk a csúcson csak 30 fok volt egy sípálya és egy természetvédelmi területen lévő kirándulóközpont rövid abszolválása után nekiestünk egy 14 kilométeres lejtőnek. Itt bizony néha elértük minden tekerés nélkül a 70km/ órát! 210 méter szintig gurultunk le aztán fel le 150 métereket egyszer csak elénk tárult a Jablancko jezero csodálatos látványa.
Szerintem ebből a rézgálic kék tóból indul útjára a hasonló színű Neretva.
Az ebédet, gépsonka sajt keserű csokival, Jablanica kisvárosában egy kerítésnek támasztott bringaülésen fogyasztottuk. Itt már pusztított a meleg. A megvásárolt jéghideg víz 20 percen belül langyos löttyé vált. Elkezdődött a meseutazás.
A hihetetlen látvány és, hogy ide a saját erődből jutsz, el még mos is libabőrössé teszi az embert. Mert más, ha egy helikopterrel felvisznek a csúcsra fotó, zászló leszúrás, és ha saját magad erejével és önmagad legyőzésével hódítod meg a célt.
Nem volt nagyon hideg:
A folyóparti út 30 méteres bukkanóin lendületből futottunk át, az alagutakban félelmetes volt a szemből közelítő hang mely előtte járt a kamionoknak. Mostar városát tavasszal megnéztük.
Az elkerülő útról egy fotó és a 15 kilométerre levő szálláson (Buna) úgy sósan a bárban ülve emésztettük az élményeket. A vacsora a Neretvába tokolló Buna folyó parti, hangulatos hűvös éttermében.
A Viberen kontroláltuk,, hogy a „csajok” már a dubrovniki szálláson vannak. Egy évvel ezelőtti Trogíri úton a 3. este kicsit előre „ittunk” a medve bőrére, és a 4. nap az orkánszerű ellenszél meg a magasságok, eltévedés keménnyé tette a befejezést. Így csak annyit mondtunk 3. nap kipipálva, jöhet a negyedik. Jött is a korai reggelinket egy a szakmát akkor kezdő pincér szerencsétlenkedése tette vidámmá. Nyolc órakor már az aszfalton voltunk, aminek bizony nem sikerült az éjszaka visszahűlnie. Negyven kilométer és búcsút intettünk Boszniának. a Neretva partján itt megszaporodtak az árusok, akik a folyó vizét árujukra folyatva kínálgatták portékájukat. Opuzennél a folyó vizét kis csatornákon keresztül elvezetik, hogy a tengerparton ritka sík vidék mezőgazdasága működjön. Nyolcvanöt km volt vissza és 900 m szint és „pusztító” meleg melyet az előző turistabuszok és kamionok kipufogója és hűtőlevegője tovább forrósított, de tudtuk a dubrovniki Franjó Trutman híd (melyet 8 hónapja háttérképnek használok) túloldalán vár minket két amatőr videós, szerető feleségeink, hogy közösen ünnepeljük a sikert. Még két határátlépés, egy 9 km-s szakasz melyet a háború után a bosnyákok kaptak, hogy kijuthassanak az Adriára. Az autós bejáráson nem vettük észre, hogy van egy majdnem 40 kilométeres szakasz ahol nincs vízszerzési lehetőség, de beosztottuk pontosabban Zoli adott az övéből nekem. Rövid pihenő egy parti kocsmában, az édenszelet banán kombót már hanyagoltuk, másra vágytunk. Kb. 10 km-ről látszik már a híd, rövid telefon a lányoknak, szerelvényigazítás, mint egy World Tour versenyen és minden katartikus élmény nélkül áttekertünk a hídon. Ezt azért írom, mert az előző két túrán akár el is érzékenyültem, most meg csak úgy áttekertem….
Mikor ezeket a sorokat írom már eltelt egy hét és az óta minden nap gondolok erre a csodás négy napos élményre. barátommal megbeszéltük történhet, bármi ez a mienk ezt senki nem tudja elvenni tőlünk. Én meg, hogy kedvet csináljak Nektek bármi hasonlóhoz, szívesen osztottam ezt meg Veletek.
Pécs, 2016
Feri
Köszönetnyilvánítás:
Feleségemnek, Zsuzsinak, aki biztatott segített a felkészülésben
Zolinak: ki már harmadszor bringázott velem az Adriára és bizonyította
Milyen jó és nemes dolog a Barátság
Vikinek: Aki Zolit segítette a sikerhez
Tibornak: aki megálmodta és megalkotta a C12 kerékpárt
Mindenkinek: aki biztatott vagy azt mondta nem vagy normális
Ui. ez nem a saját gondolat csak mélyen egyet értek vele:
„A hegymászó éveket tölt a felkészüléssel, küzd, szenved és nélkülöz, hogy aztán ott álljon a csúcson és 10 percig hallgassa a világ csendjét. Ez a tíz perc a boldogság. De nem az benne a boldogság mennyire ámulnak mások, vagy megírja az újság…..A boldogság az, hogy le tudtam győzni önmagam. És a hegymászó ember olyan ember, aki már lefele jövet már a következő csúcsra gondol, hogy milyen jó lesz megszenvedni érte.”
Videó:
